2013. június 9., vasárnap

Könyvhét, Budapest: ahogy én láttam

Először is le kell szögeznem, hogy ez most egy kicsapongó, rajongó bejegyzés lesz, amiért nem vállalok felelősséget.
Hol is kezdjem? Legjobb talán, ha rögtön az elején...
Ami nem az indulás pillanatát jelenti, amikor elhagytuk szeretett városunkat, hogy meghódítsuk a fővárost, a világot, az univerzumot, hanem az utazás gondolatának megszületését. Ez pár hónapja történt, amikor a klub megalakult. Minden ott kezdődött. Akkor még csak egy vézna, erőtlen gondolattöredékként élt a fejemben a Könyvhét eszméje. Távoli volt, misztikus és megfoghatatlan. Felvezetésként ott volt a Könyvfesztivál. Illetve számomra csak ott lett volna. Így minden hitemet a Könyvhétbe helyeztem, de félve kezeltem, mert ez olyan törékenynek tűnt számomra, mint a kistestvére, csak suttogva mertem kiejteni a nevét, nehogy elriasszam. 
Egy nappal az esemény előtt már kezdtem elhinni, hogy tényleg megtörténik, mehetek. Este azonban figyelmemet a híradások felé fordítottam, és megrémültem az ott hallottaktól. Árvíz, felhőszakadás, útlezárás, pánik, veszély! Már majdnem lefújtam az egészet, de gondolnom kellett társaimra, nem akartam - megint - cserbenhagyni őket. 
Így félelmekkel, kétségekkel telve elindultam szombat hajnalban az úton, ami ugyan nem sárga kővel van kirakva, de zeneszó kísért egy darabon, hiszen lakodalom volt a mi utcánkban, és egyébként is száz forintnak ötven a fele. Fél hét körül indultunk, sokat nevettünk, és végre kezdtek elhagyni a félelmeim. Kisebb-nagyobb kitérőkkel már ott is voltunk dicső metropoliszunkban, amelyet épp a Duna tart rettegésben. Keringőztünk egy keveset a belvárosban, majd elértünk a szent helyre, a birodalomba, amelyet mindannyian csodálunk. 
Rengeteg ember, és mind ugyanazért volt ott: a könyvek miatt. Lelkitársak mind, egytől-egyig. Forróság is volt, de nem zavart. Aztán egy ponton kaptunk esőt is a nyakunkba, ez sem zavart. Megrészegített az írókkal, az én szuperhőseimmel való találkozás élménye. Mert élmény volt mind, egytől-egyig. 
De akkor nézzük meg őket sorban:
  • Cserna-Szabó András: Igazi kis bohém fickónak tűnt. Nagyon kedves volt. Tetszett neki a nevem, megkérdezte szentesi vagy vásárhelyi vagyok-e (Németh László volt az ürügy), utóbbira ráhibázott, így ki is kiáltott földijének (Csongrád megye rulez!). Szívem helyén máris elkezdett épülni az a bizonyos Halálcsillag! 
  • Tóth Krisztina: Csalódás. Nem úgy tűnt, hogy élvezi az olvasókkal való találkozást. Úgy éreztem zavarok. Nagyon gyorsan le is rendeztük. Ettől függetlenül a könyve, a Pixel még mindig nagyon tetszik, és ha úgy adódik fogok még tőle olvasni, de dedikáltatni nem valószínű.
  • Parti Nagy Lajos: Óriási meglepetés, hogy ő ilyen kedves öregúr. Neki is tetszett a nevem: kétszer is felkiáltott: "Hűű, de jó név ez!". Hiába, irodalmár a lelkem. Beszélgettünk az eredetéről, Német Lászlóról, és én gazdagabb lettem egy "Hullámzó Balatonnal", mait összefirkált a szerző.
  • Háy János: Őt mindig öregebbnek képzelem, ezért amikor beálltam a dedikálók sorába, többször ellenőriztem biztos jó helyen vagyok, ő az, akit keresek. Végtelenül szimpatikus volt. Nagyjából tíz évvel fiatalabbnak nézett, gimnazistának. Felhomályosítottam, hogy én már dolgozó nő vagyok, és a munkámról kérdezett. Még azt is megjegyezte, ha felénk jár a múzeumban, engem fog keresni.
  • Darvasi László: Igen, ő volt számomra a fő attrakció. A többiek is nagyszerűek, élmény volt velük találkozni, de olyanok voltak számomra, mint a szupersztár előtt az előzenekarok. Pont a dedikálás előtt zúdult le az égből egy nagy adag víz, és ezért - vagy másért - de Darvasi is késett. Veszélybe került a küldetés. Tizenöt percnyi megfeszült izgalom után azonban megláttam: zöld kapucnis felső és hátizsák volt rajta, és rögtön el is kezdte. Sajnos, az eső is. A sorban állóknak mondta, hogy menjünk közelebb, nehogy elázzunk: borzasztó figyelmes volt. Amikor sorra kerültem, látszott rajta, hogy ez nem terhes szerep számára, örül, hogy találkozhat az olvasóival. Ő is megjegyezte, milyen szép nevem van (tőle jelentett a legtöbbet számomra). Megköszöntem, és ő is. Ennyi volt, nem több, de sugárzott belőle a kedvesség. Most már még jobban szeretem a műveit. Óriási volt!
Sokan kimaradtak: Esterházy Péter, Bodor Ádám, Závada Pál, Busch Péter, de majd legközelebb. Az eső vetett véget a mulatságnak. Nem érdekelt, pedig az ég úgy tűnt, épp leszakadni készül, én azonban még a Darvasi-élmény hatása alatt voltam.
Közben sok mollyal találkoztunk. Bár számomra nem ez volt az elsődleges szempont a Könyvhétre való kilátogatáskor, jó volt látni hasonszőrű társaimat. Én nem az új, nem a virtuális, hanem az igazi, már meglévő barátaim miatt mentem fel, illetve hogy láthassam az idolokat, a hatalmas óriásokat, akiknek a szavait iszom, a mondataikat falom, és történeteiket olvasva megsajdul a szívem. 
Mi mást írhatnék? Hatalmas, hatalmas élmény volt. Az csak a hab volt a tortán, hogy készhez kaptam Salman Rushdie Sátáni versek című művét, a régóta áhítottat. Bár mindennap így telne... Vagy mégse, mert akkor ez a tegnapi sem lett volna különleges, csak egy a sok közül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése